Mi történt velem? 

Öregszem, de se testileg se lelkileg nem érzem, éreztem, illetve max annyit, hogy néha hamarabb elfáradok, és talán többször van szükségem töltésre, mint egy régi telefonnak. De hát engem semmi sem állíthat meg. Vagy mégis? Álmomban sem gondoltam volna, hogy lesz, ami megállít, ráadásul ilyen hirtelen. December elején egyik napról a másikra tudtam, hogy ha ezt így folytatom tovább, akkor nagy baj lesz. Már menni alig tudtam fájdalom nélkül, ülni már régóta nem, de futni, azt persze igen. Első körben feladtam a strap-et, majd a rúdfitneszt, mert nem volt értelme úgy odamenni, hogy egyre kevesebb trükköt tudok megcsinálni. Majd egyik hajógyári körnél jött a stop – fejben is. Szeptember végétől küzdöttem, kizártam a fájdalmat, mert a lelkemnek és a testem 90%-nak kellett. December elején le kellett állnom a futással. Kimondva is fura, leírni meg pláne. A helyzet egyszerű: sérülés. A piriformis – ez a pimasz, ülőidegre könyöklő kis izom – szó szerint rácsapta az ajtót a futásaimra. Én meg ott álltam, cipőben, az erdő illatával az orromba, a hangulatával a szívemben, és néztem a kilincset. A ritmus, ami addig magától jött, borzasztóan hiányzott. A mozdulat, ami meghatározta a napjaim, keretet és szabadságot adott, eltűnt. Közben a fejem még ment volna, a lábam meg rázta a fejét.

Sportolóként megszoktam, hogy ha valami nem megy, akkor ráteszek még egy lapáttal. Most pont az ellenkezője kellett. Visszavenni. Várni. Figyelni. Sportszülői szemmel meg pontosan tudom, milyen fontos ez a tanulás: nem akkor vagyok okos, amikor erőből megoldok mindent, hanem amikor észreveszem, hogy a mentális egészség is izom, és edzeni kell. Szóval leültem magammal, és újra terveztem.

Miért futok? Mi a célom? Versenyre készülök? Nem fáradok el?

Sokszor megkérdezik: miért futsz? Mi a célod? Versenyre készülsz? Nem fáradsz el? Mindig ugyanazt válaszolom: azért futok, mert ez ÉN vagyok. Szükségem van rá, hogy önmagam legyek. Kell az endorfin, kell a flow, kell a ritmus. Persze, akadnak, akik hülyének néznek. Erdőben futsz? Egyedül? Nem félsz? Azért fizetsz, hogy fuss? Én meg csak annyit mondok: jobb ez, mint a pultot támasztani egy kocsmában, ez még a legjobb addikció. Nem ártok vele senkinek. Lehet, hogy valakit frusztrál, hogy majdnem ötvenévesen is képes vagyok naponta 20 kilométert futni – de ez nem igazán érdekel. Magamért futok. Ez az a tér, ahol szabad vagyok. Egyedül a gondolataimmal. Napi félmaratonok. Évek építkezése.

Majdnem 6500 kilométert tettem idén a lábaimba. Tavaly megfogadtam, hogy idén kevesebbet futok majd, de hogy ezt nem önszántamból teszem, az sosem fordult meg a fejemben. Sokáig jól működött minden, aztán egy napon egy sérülés bezárta előttem az ajtót. A piriformis nem kérdezett. Egyszerűen azt mondta: elég. És ezzel elvett mindent, ami a futásban a legszebb: a tempót, rendezettségét, a lendület magától értetődőségét, a biztonságérzetet, hogy a lábam tudja a dolgát, és engem csak a lélegzetem érdekel. Ami korábban szilárdnak tűnt, megrepedt. Évek munkája – mosolyokból, küzdelmekből, csendes belső harcokból, könnyekből és sóból – hirtelen törékeny lett. A futás volt a hely, ahol tanultam az épp aktuális vizsgámra vagy épp magamról. Néha közben meetingeltemm de legtöbbször a saját gondolataimmal voltam, és legnagyobb flowban tudtam töltődni. Vissza-visszatértem a hegyre, mert ott van minden. Ezt csak az érti, aki terepen fut. A Hármashatár-hegy ösvényei úgy lélegeznek, ahogy én: a kövek recsegése, a tűlevelek süppedése, az emelkedő csendje mind az enyém. Hétfőnként a Kis-Hárshegyre kanyarodtam, a Makovecz-kilátó lett a hetet nyitó rítus. Az a pillanat, amikor felérek, és a város alattam zümmög, a hegy mögöttem a felkelő nap fényében ébredezik – erőt adott, nyugalmat, de lendületet is, mert onnan indult minden. Most megálltam. Nem azért, mert nem szeretnék továbbmenni, hanem mert a testem azaz a lábam nem engedi, bármennyire is kellene a lelkemnek. És ez fáj. Néha nem is tudom, melyik jobban: a fizikai terhelés vagy az, belőlem hiányzik most egy darab. Sétálok, úszom, elipszisezek – kimondani is fura. Mintha valaki más edzéstervét kapnám meg, és nekem kellene eljátszanom, hogy szeretem. Hengerezek, gyógytornászom, nyújtok, figyelek a legapróbb rezdülésekre. Ez lett a legkeményebb edzésem: türelmet tanulni. A leghosszabb táv, amit valaha futottam, most időben mérhető. Néha, ha picit jobb volt, akkor, úgy éreztem, hogy megengedhetek magamnak egy-egy rövid visszatérést. Persze nem öt kilométerrel kezdtem. Lassan, nagyon lassan, de hosszan. Azt hittem, elég lassan. Nem volt az. Kiderült, még a futásba is sétát kell rajzolnom. Beszéltem eszéltem mindenkivel, aki átesett ezen, aki szakértő lehet a témában, hogy erőt merítsek. Pár nap séta, persze csak ha már kiúsztam magam azután. Pár másodperces, perces bele-belefutások. Fegyelem, nem dac. Intés a testnek: értem, hogy szóltál. Közben, azt mondják: örülj, hogy csinálsz mást, hogy edzel, hogy ez is számít. Tudom. De a futás nekem nem csak mozgás. Az a nyelv, amelyen a testem és a lelkem egymással beszél. Amikor ez elnémul, mintha bennem lenne csend. És mégis, valahol mélyen tudom: ez a csend is munka. A hiány is épít. A vágy is izom.

Kérdezik, mikor kezdem újra. A legőszintébb válaszom: akkor, amikor a testem végre együtt bólogat a fejemmel. Amikor a sétában már nincs kérdőjel. Amikor a lépés tiszta. Addig várni fogok. A hegy nem megy sehova. A hétfő is ott lesz, a Kis-Hárshegy is, a Makovecz-kilátó is. A fenyő ugyanúgy illatozik majd reggel, és a város ugyanúgy zümmög alattam. Meg fogok érkezni oda, újra és újra, mert ez a dolgom. Visszamenni. Nem bizonyítani, hanem hazatalálni.  De türelmetlen vagyok. Nehezen bírom. El-elcsábulok. De figyelek. Apró mozdulatokban gondolkodom, de néha meglódulok. Ilyenkor jön egy újabb pofon. Már nem piriformis, hanem harmstring. Elfogadom- legalábbis próbálom-, hogy a türelem lett a fő edzésem, és hogy néha ez a legkevésbé látványos. De tudom, hogy ha megint felveszem a futócipőt, és a testem nem tiltakozik, csak együttműködik. És akkor minden lépés úgy illeszkedik majd a helyére, mint egyetlen hosszú mondat, amelynek a pontja a kilátó. Onnan megint le tudok nézni a városra, és azt mondani: igen, ezért. Ezért futok. Mert ebben vagyok igazán én. És mert ez a szerelem – még ha most türelmet kér is – megvár.

Mivel helyettesítem most a futást? Lehet úszásból flow-t főzni? Az első napokban csak kerülgettem a futócipőmet, mint macska a forró kását. Aztán beugrottam a medencébe. Az úszás először idegen volt, régi gyerekkori élményeket idézett; hűvös, messze a hegyek illatától, bűzlik a klórtól. De ahogy a karjaim ritmust találtak, a légzésem kisimult, és szépen csend lett a fejemben. Nem ugyanaz, mint a trail, de ad egy sajátos flow-t, és a piriformis – és remélhetőleg a harmstring is- hálás érte, mert nem bántom feleslegesen. Itt nem vagyok egyedül, ezért is nehéz a flow-t megtalálni, de érnek nagyon pozitív impulzusok, melyekből épülők, tanulok.

Közben sétálok is. Nem kilométert gyűjtök, hanem tiszta lépést. Figyelem, hogyan gurul a talpam, merre billen a medencém, mit csinál a törzsem. Az elliptikus tréner is beférkőzött a napjaimba. A teremben való edzés, a szabad levegő hiánya a tömeg, egy újabb gát amit le kell küzdenem, de úgy tűnik tanulnom kell, hogy még többet és még szakszerűbben tudjak majd tanítani. Filmet nézek, van 25 év lemaradásom sorozatokból is. Bár az agyam így nem pihen, de így is két legyet ütök egy csapásra. És igen, hengerezek, gyógytornázok, nyújtok, néha morogván, néha nevetve, de megcsinálom, mert tudom: ez most nem mellékes, ez most a lényeg. Ettől lesz jobb. Azért persze néha, ha nem érzem a fájdalmat elcsalok.

Hogy kezelem a piriformis-mizériát? Megnézem, mikor mi fér bele okosan? Összeraktam egy egyszerű tervet. Fájdalom-skálát használok 0-tól 10-ig. Edzés után és másnap is figyelem magam, hol járok. Ha 3 alatt maradok, azaz ha egy mozgás másnapra sem ront az állapotomon, akkor mehet tovább. Ha csíp, visszaveszek. Ezzel a logikával nem saccolok, hanem figyelek. Persze azért itt is volt 1-1 megcsúszás. Nem fájt jobban egy hegyi 20-as után, na jó akkor menjünk két nap múlva 21-et. Hát nem volt jó ötlet… Ami fontos, hogy a csípő mobilitása minden nap kap öt-tíz percet: 90/90 ülés, finom rotációk, könnyített galambpóz. Muszáj és ez most nagy úr. Aztán jön az aktiváció: farizomnak kagylónyitás gumiszalaggal, csípőemelés, oldalsó szörny-séta. Kis sorozatok, tiszta ismétlések. Nem darálok, inkább érzem, hova megy az erő. A szövetek éjjel javulnak, szép lassan, de érezhetően. Kaja fronton egyszerű vagyok a gyulladást nem etetem, de lehet, hogy a rehab végén lesz pár plusz kilóm. Amint lehet. Mi a terv, lépésről lépésre? Nem kitűztem egy dátumot, hanem a jelekre figyelek. Már volt pár stabil, fájdalommentes nap. Így elindultam futni, de gyorsan átváltottam walk-run blokkokra: például 1 perc nagyon könnyű futás, 2–3 perc séta, összesen 60-90 percig. Ha gáz van, és érzem, hogy az izmok még sérülékenyek, akkor újra pár napig az uszodában csapkodom a vizet Cél minél előbb visszatérni a légtornához és a futáshoz is.

A „10% szabályt” nem dogmaként kezelem, inkább iránytűként. Ha minden oké, finoman emelek; ha valami visszacsíp, visszalépek. Próbálok nem dacból futni, hanem partnerként bánni a testemmel. A célom nem egy rajt most, hanem az, hogy egy kedd reggel megint természetes legyen 130 perc könnyű futás, ahol a lépés letisztult, és a szívverésem pont úgy beszél a légzésemmel, ahogy régen.

Mit viszek haza a hétköznapokba? Mi a konklúzió? Három egyszerű dolgot. Először is: mobilitás, erő, állóképesség – naponta, kis adagokban. Valamikor ste pár sorozat farizom-aktiváció, nap közben óránként sok-sok nyújtás, amikor és ahol lehet Így néha a lábam a fejem mellett van, amikor épp eszem, vagy meetingelek. Ez nem edzésterv, ez karbantartás.

Másodszor: az alternatívák maradnak. Az úszás nem B-terv, hanem kiegészítés. A séta nem büntetés, hanem tanár. Az elipszis nem unalmas, ha játékot csinálok belőle vagy filmet nézek. Majd kitalálom, hogy tudok esetleg közben tanulni és nem megdögleni az unalomtól. Ha a futás a nyelvem, ezek a dialektusai. És igen, a humor megmarad, néha keserű, vagy ironikus, de humor. Anélkül nem lehet. Ez most munka, de nem muszáj savanyúan csinálni.

Miért fontos ez sportolóknak és sportszülőknek? Sportolóként azt viszem haza, hogy a teljesítmény nem csak watt és tempó. Tudatosság is. Ha most jobban figyelek, később hamarabb észbe kapok, és gyorsabban regenerálódóm. A sérülés nem ellenség, hanem visszajelzés. Nem feltétlen tetszik, amit mond, de hasznos. Sportszülőként pedig pont ezt tanítanám: nem az a gyerek „jó”, aki mindig terhel, hanem aki okosan pihen is, és közben tanulja a testét.

Én sem időpontot mondok a kérdésre, hogy mikor futok újra, hanem folyamatot. Amikor a testem és a fejem egy rugóra jár, akkor. Addig edzek úgy, hogy közben gyógyulok. Ez a fajta hozzáállás hosszú távon többet ad, mint bármelyik csodamódszer. Stabilitást ad, önbizalmat ad, és megtanít úgy szeretni a futást, hogy közben magamat se felejtsem el.

Holnap mit csinálok? Úszom, majd a szaunában nyújtok. Meglesz az a spárga újra:-D Építkezem. Nem nagy szavak, csak kis téglák egymás után. Ha a testem jelzi, hogy zöld, a héten kétszer walk-run is befér.

A hegy vár. A Hármashatár-hegy ösvényei nem futnak el, a Makovecz-kilátó ugyanott áll. Én pedig azonnal megyek, amikor eljön az idő. Nem azért, hogy bizonyítsak bárkinek, hanem mert ott vagyok otthon. A futás nem csak sport nekem, hanem nyelv, amin értek és beszélek. Most egy kicsit csend van, de én a csendben is dolgozom. A vágy is izom, és én edzem.