Van egy pillanat, amit minden sportoló ismer. Ott állsz a rajtnál, a pálya szélén, a szőnyeg mellett, a medence partján vagy az öltözőben. Még semmi nem dőlt el, de már minden benned van. A gyomrodban az a furcsa szorítás, remegés. A fejedben a kérdés: „Ma melyik énem jön ki?” Az, amelyik felszabadult és imádja a kihívást, vagy az, amelyik egy kicsit összeomlik a nyomás alatt?

Pszichológiát tanulók, így rengeteg szakmai podcastot is hallgatok és szakirodalmat olvasok. A Károli podcastjában az egyik professzor asszony nagyon érthetően beszél a versengésről. Ez nemcsak sportszülőként, sportolóként, de laikusként is érdekes jelenség, mert végig kíséri az ember életét. A sportban különösen látványos, intenzív, és jellemformáló erejű. Mert a sportban a verseny nemcsak eredményt hoz, hanem karaktert is formál, önbizalmat épít vagy rombol, vagy kapcsolatokat erősít, hanem néha mérgez. Megmutatja, mit kezdünk a sikerrel, és még inkább azt, mit kezdünk a vereséggel.

A versengésről sokszor úgy beszélünk, mintha önmagában jó vagy rossz lenne. Mintha két polc lenne: az egyikre ráírjuk, hogy „motivál”, a másikra, hogy „szorongást kelt”, és aztán minden sportolót szépen valamelyikbe besorolunk. A valóság ennél sokkal izgalmasabb. A verseny és a versengés egyáltalán nem ellenség, de nem is mindenkinek barát. Inkább olyan, mint a tűz. Jól használva melegít, főz, világít, rosszul kezelve  viszont meg- és/vagy feléget.

Létezik konstruktív és destruktív versengés. Ez a különbség a sportban szinte mindent eldönt. A konstruktív versengésben az ellenfél nem ellenség, hanem olyan valaki, aki kihozza belőled a többet. A jelenléte miatt gyorsabb vagy, élesebb vagy, figyelmesebb vagy, bátrabb vagy. Nem azért akarsz jó lenni, hogy a másikat megalázd, hanem azért, mert ő is magas szintet képvisel, és emiatt te sem engedheted meg magadnak a középszert. A destruktív versengés ezzel szemben nem fejlődni akar, hanem rombolni. Nem a teljesítményre figyel, hanem a másik lenyomására. Nem inspirál, hanem mérgez. Ilyenkor már nem az a fő kérdés, hogyan leszek jobb, hanem az, hogyan lesz a másik kevesebb.

És itt kezdődik a sportlélektan egyik legfontosabb mondata: nem az a döntő, hogy valaki versengő-e, hanem az, hogyan verseng.

Mert versengeni nagyon sokféleképpen lehet. Van, aki a kihívástól életre kel. Azaz minél nagyobb a tét, annál jobban fókuszál. Mintha a nyomás bekapcsolna benne valami plusz áramkört. Én is ilyen vagyok. Másokat ugyanez a helyzet szétszed, szétesnek. Nem azért, mert gyengék, hanem mert az idegrendszerük másképp reagál. A címben szereplő „warriors and worriers” erre a különbségre is utal. A leegyszerűsített nyelv szerint vannak „harcosabb” és „aggódóbb” működésmódok. A háttérben részben biológiai különbségek is állhatnak, de a pszichológiában és a genetikai kutatásokban is felbukkan ez a gondolat, azonban nagyon fontos, hogy ezt ne bélyegként használjuk. Nem létezik olyan, hogy valaki örökre győztes típusnak született, vagy mindig alkalmatlan a nagy helyzetekre. A „warrior” és a „worrier” inkább azt segít megérteni, hogy nem minden idegrendszer ugyanúgy dolgozza fel a téthelyzeteket.

És ez felszabadító gondolat, mert azt jelenti, hogy nem az a kérdés, te milyen címkét kapsz, hanem az, hogy ismered-e a saját működésedet. Téged felhúz a verseny vagy túlpörget? Neked a csend kell, vagy a pörgés? Neked a biztonság ad önbizalmat, vagy a kihívás? Egy jó sportoló nem attól jó, hogy sosem izgul. Hanem attól, hogy tud valamit kezdeni az izgalmával.

A sportban sok fiatal azt hiszi, hogy a mentális erő egyenlő azzal, hogy nem félek. Pedig a valódi mentális erő sokkal inkább azt jelenti, hogy félek, izgulok, érzem a tétet, és mégis cselekszem. A bátorság nem a félelem hiánya. A bátorság az, hogy nem adod át a kormányt a félelemnek.

A versengésben ezért kulcsfontosságú a stresszhez való viszony. Van, akinek a stressz tüzelőanyag, hevíti, pörgeti, hajtja. Van, akinek köd, amiben keresi az utat. Egyik sem erkölcsi kérdés és egyik sem jellemhiba. Az edző, a szülő és a sportoló közös feladata az, hogy ne ítélkezzenek, hanem önismeretre fordítsák. Egy jó edző nem ugyanazt a nyomást adagolja mindenkinek. Érzi, hogy kinél kell csavarni a kihíváson, és kinél kell épp ellenkezőleg, a biztonságot teremteni. Mert a túl kevés kihívás ellustít, a túl sok kihívás viszont lebéníthat. A jó terhelés nem általában jó. A megfelelő embernek, a megfelelő időben, a megfelelő mennyiségben jó.

A versengés másik nagy próbája nem is a győzelem, hanem a vereség. Győzni persze tudni kell. A győzelem is tud embert próbáló lenni, hogy ne szállj el, ne alázd meg a másikat, ne hidd azt, hogy most már mindent tudsz. Szilágyi Áron is beleesett ebbe a hibába, ahogy egy korábbi írásomban is olvashattál erről. A vereség és annak kezelése sokkal többet mond el valakiről. Nem azért, mert a vesztes kevesebbet ér, hanem mert a kudarcban lecsupaszodik, mi az önértékelésed alapja. Ha valaki úgy éli meg a vereséget, hogy „ma nem sikerült”, abból lehet tanulni. Ha úgy éli meg, hogy „én nem vagyok elég”, abból könnyen szégyen, önbizalomvesztés és menekülés lesz.

Sok sportoló itt csúszik el. Nem a meccsen, nem a versenyen, hanem a fejében, utána. Mert összeköti az eredményt a saját emberi értékével. Pedig a kettő nem ugyanaz. Az eredmény visszajelzés. Nem ítélet. Pusztán információ, nem identitás. Lehet, hogy ma kikaptál egy nálad jobb napot kifogótól, egy jobb formától, egy jobb taktikától vagy egyszerűen egy jobb ellenféltől. Ebből nem következik, hogy te kevesebb vagy, csak annyi, hogy van még mit tanulni.

Ebben a szülőknek is óriási szerepe van. Egy gyerek sokszor nem magától a versenytől fél a legjobban, hanem attól, mi lesz utána a kocsiban hazafelé. Milyen lesz anya arca vagy mit kérdez apa először. Elemzés, kiértékelés lesz vagy ölelés. Csalódóttak lesznek vagy kíváncsisággal teliek? Egy sportszülőnek talán az az egyik legnehezebb feladata, úgy komolyan venni a gyerek sportját, hogy közben a gyerek ne érezze, hogy a szeretet az eredményhez van kötve. A legfontosabb mondatok gyakran a legegyszerűbbek: „Láttam, mennyit tettél bele.” „Mondd el, te hogy élted meg.” „Ez most fáj, de együtt átvisszük.” „Nem az eredményed miatt vagy fontos nekem.”

Az edzőnek pedig azt kell tudnia, hogy minden mondata beépül a sportolóba valahová. Nemcsak technikát tanít, hanem a belső hangot is, ő adja, hogy a sportoló milyen hangon beszél majd magával rajt előtt, hiba után, vereség után, abban az edző nyelve is benne lesz. Ha a közeg megszégyenítő, akkor a sportoló idővel saját magát is szégyeníteni fogja. Ha a közeg követelő, de tiszteletteljes, akkor a sportolóban is nagyobb eséllyel alakul ki egy erős, de nem bántó belső fegyelem.

És itt érdemes beszélni a lányok és fiúk versengéséről is. Ez kényes téma, mert könnyű belecsúszni a leegyszerűsítésbe. Nem arról van szó, hogy az egyik nem jobban verseng, mint a másik. Inkább arról, hogy sok kutatás szerint a versengés formája és társadalmi megítélése különbözhet. A fiúk nyílt, direkt versengését a közeg gyakran természetesebbnek veszi. Egy versengő fiúra könnyebben mondják, hogy céltudatos, erős, kemény. Egy ugyanolyan nyíltan ambiciózus lányra gyakrabban sütik rá, hogy törtető vagy túl sok. Vagyis a lányoknak sokszor nemcsak versenyezniük kell, hanem a versengésük társadalmi megítélését is kezelniük kell. Ez extra pszichés teher. Az edző felelőssége ilyenkor különösen nagy: biztonságot kell adni ahhoz, hogy egy lány is felvállalhassa, hogy akar nyerni, akar fejlődni, akar erős lenni, és ettől még nem lesz kevésbé szerethető.

A kultúra szintén számít. Sok kutatás régóta hangsúlyozza, hogy a versengés nem pusztán egyéni tulajdonság, hanem kulturálisan is formált jelenség. Nem minden társadalomban ugyanazt jelenti a győzelem, a vereség, az ambíció vagy a siker. Vannak közegek, ahol a verseny nyíltabban vállalt és jutalmazott, máshol inkább rejtettebb, finomabb formákban jelenik meg. A kínai anyákkal végzett kutatások például arra mutatnak rá, hogy egy erősen versengő társadalmi közegben a szülők tudatosabban készíthetik fel a gyerekeiket a megmérettetésre, a kitartásra, a teljesítményre, a győzelem és a vereség kezelésére. Ebből sokat lehet tanulni:

• fegyelmet,
• következetességet,
• erőfeszítésközpontúságot.

Ugyanakkor a másik oldalon ott a veszély is: ha a teljesítmény túlságosan összefonódik a családi elvárással vagy a szégyennel, a sport könnyen elveszítheti azt a részét, ami öröm, játék, önkifejezés és belső növekedés.

Talán ez a legfontosabb egyensúly: magas elvárás, magas érzelmi biztonsággal. Nem puhán, de nem is keménykedve. Nem mindent elnézve, de nem is szeretetmegvonással nevelve. A legjobb sportolói közegeknek van gerince és van szíve. Kérnek, de közben tartanak is.

És akkor itta  válasz az engem és a kis sportolóimat leginkább foglalkoztató kérdésre: lehet-e valakiből jó „warrior”, ha nem annak születik? A válaszom sport coachként és mentáltrénerként egyértelműen igen.

Nem úgy, hogy valaki más személyiség lesz, hanem úgy, hogy megtanul jobban működni nyomás alatt. Ezt hívják mentális felkészülésnek, önszabályozásnak, rezilienciának. Ezt lehet edzeni.

• Versenyrutinokkal.
• Légzéssel.
• Figyelemfókuszálással.
• Hibák utáni gyors visszaállással.
• Tudatos belső párbeszéddel.

Fokozatosan emelt tétű gyakorlással az idegrendszer tanul és a lélek is tanul. Aki ma még szétesik a nyomástól, abból is lehet stabil versenyző, ha nem bélyegként hordja a szorongását, hanem megtanulja kezelni.

A végén talán ez maradjon meg mindenkinek, aki sportolóként, edzőként vagy szülőként olvassa ezt, hogy a verseny nemcsak arról szól, ki ér be előbb. Hanem arról is, hogy közben mivé válunk. Olyan emberré, aki csak akkor hisz magában, ha nyer? Vagy olyanná, aki vereségben is képes tartani magát? Olyan sportolóvá, aki az ellenfélben fenyegetést lát? Vagy olyanná, aki kihívást és fejlődési lehetőséget? Olyan szülővé, aki az eredményt szereti? Vagy olyanná, aki a gyereket? Olyan edzővé, aki félésből irányít? Vagy olyanná, aki bátorságot épít?

A sportban végül nem az a legerősebb, aki sosem remeg meg. Hanem az, aki megtanul együtt menni a remegéssel, és közben nem veszíti el önmagát.