Október 10. a mentális egészség világnapja. Nekem van egy jó történetem erre az alkalomra a rezilienciáról, avagy hogyan futottam le egy „maratont” a frankfurti reptéren.

Ma október 10-e van, a mentális egészség világnapja. Egyre többet hallunk erről a témáról, és nem véletlenül. A modern világunkban olyan mennyiségű inger, nyomás és elvárás zúdul ránk nap, mint nap, hogy a mentális fáradtság és a kiégés fenyegetése már nemcsak a felnőttkor küszöbén, hanem már gyermekkorban is felüti a fejét. De nem szeretnék ma én is beállni a sorba és papolni arról, amit nálam sokkal képzettebb szakemberek tesznek meg – joggal. Inkább egy személyes történeten keresztül szeretnék beszélni egy furcsa, de annál fontosabb szóról: a rezilienciáról. Arról a belső erőről, amely segít talpra állni a legreménytelenebbnek tűnő helyzetekben is. Az elmúlt időszakban ugyanis egy olyan kalandban volt részem, amely minden cseppnyi lelkierőmre és újrakezdési stratégiámra szükségem volt.

Amikor a tervek kártyavárként omlanak össze: hol kezdődik a káosz?

A történet egy német pályaudvaron kezdődött. Kolléganőmmel álltunk a kijelző előtt, és hitetlenkedve bámultuk a feliratot: a vonatunk, amely a frankfurti reptérre vitt volna, kereken egy órát késik. Gyors fejszámolás: ez azt jelentette, hogy tíz perccel a gépünk tervezett indulása előtt érkezhettünk volna ki a reptérre. Az a tíz perc pedig Frankfurtban, a világ egyik legnagyobb repterén, semmire sem elég. ☹A pánik gyorsan jött, de hideg fuvallata pp csak megérintett. Átkapcsoltam, legalábbis az agyam vész üzemmódba állt. Észrevettük, hogy egy másik, Frankfurtba tartó gyorsvonat éppen indulni készül – másfél órás késéssel. Egy őrült ötlettől vezérelve felszálltunk rá, remélve, hogy nyerünk néhány percet. A kalauz, látva a kétségbeesést az arcunkon, némi magyarázkodás után, meglepő módon érvényesítette a másik vonatra szóló jegyünket.

Azonban a sors ismét közbeszólt. A vonatot nem engedték el, meg kellett várnia a mi eredeti, késésben lévő expresszünket. A nyert idő illúziója szertefoszlott. Gyors döntés: lerohantunk, átrohantunk a másik vágányra, és visszaszálltunk az eredeti vonatunkra. Amíg a kolléganőm a jegyérvényesítés miatt aggódott, én viszont már egy másik mentális síkon voltam. A stratégiám egyszerűsödött: legyünk rajta az eredeti vonaton, és ha kiérünk, majd reklamálunk. Korábban a Deutsche Bahn információs pultjánál ugyanis csak széttárták a karjukat. Mivel a jegyünk egy Lufthansa-csomag része volt, azt tanácsolták, menjünk ki a reptérre, és majd ott, a légitársaság pultjánál intézkedhetünk, ez nem az ő asztaluk. Semmilyen konkrét információ, sem egy telefonszám, amin segítséget kérhettünk volna. A tehetetlenség érzése fojtogató volt.

Harc az idővel: ösztönös cselekvés vagy tudatos stratégia?

A vonaton ülve, amely már több mint egyórás késésben volt, a kétségbeesés helyét lassan átvette a kényszerű cselekvés. A kolléganőmnek sikerült kerítenie egy frankfurti Lufthansa telefonszámot. A vonal túlsó végén a válasz kiábrándítóan semmitmondó volt: ha van lehetőség, megvár a repülő, ha nincs, nem vár meg. Menjünk ki, és majd lesz, ami lesz. Az ötvenperces vonatút alatt az idegesség szinte tapintható volt. Ekkor újra átkapcsolt át az agyam egyfajta vészhelyzeti üzemmódba. Elkezdtük átszervezni a csomagjainkat. Odaadtam a laptopomat a kolléganőmnek, hogy az ő táskájából könnyebb legyen elővenni. A folyadékokat és az apróbb elektronikai cikkeket egy külön kis táskába raktuk, hogy a biztonsági ellenőrzésnél időt nyerjünk.

Miközben a vonat száguldott, már a telefonon néztük, melyik kaputól indul a gép. Természetesen a legtávolabbitól, az A64-estől. Aki járt már a frankfurti reptéren, tudja, mit jelent ez. Megérkeztünk. A vonat ajtajai kinyíltak, mi pedig leugrottunk, és futni kezdtünk. Ez nem egy könnyed kocogás volt, hanem egy kétségbeesett sprint az ismeretlenbe. Az „A” kapukhoz érve dermesztő látvány fogadott: minden zárva, koromsötét. Ekkor csíptem fülön egy vámost, aki közölte, hogy menjünk át a „B” terminálra, ott van security check, és majd hátul átengednek. Ekkor már jócskán túl voltunk az időn, amikorra a gépen kellett volna ülnünk. De a remény, bármilyen halvány is volt, még pislákolt.

Túl a hisztérikus nevetésen: mit tesz a testünk és az elménk extrém stresszhelyzetben?

A „B” terminál felé futva már szinte filmszerűvé vált a jelenet. A biztonsági ellenőrzésnél vártak ránk, de a sietség ellenére levetették velünk a kabátot, a cipőt. Annyi időnk és lélekjelenlétünk sem volt, hogy a laptopot vagy az iPadet kivegyük a táskákból. Ahogy sejtettem, mindent szétszedtek. Én végeztem hamarabb. A kolléganőm utánam kiáltott: „Fuss!” És én futottam. Egy tíz kilós bőrönddel a kezemben, egy tíz kilós hátizsákkal a hátamon. Az első liftig jutottam, ahol szerencsére beért, mire a lift is megérkezett. Ahogy haladtunk a folyosókon, a mozgójárdákon is futottunk. Ekkor tört ki belőlem a hisztérikus nevetés. A testem és az elmém így próbálta levezetni a felgyülemlett feszültséget.

Minden fájdalmat kizártam. Mivel rendezvényen voltunk, így nem futócipőben voltam, hanem egy elegáns lábbeliben. Égett a tüdöm, fájt a combom, a hátizsák pántja vágta a vállam, a hajam szétzilálódott, és patakokban folyt rólam a víz. De csak mentem előre, mint egy gép. A lendület vagy az őrület vitt tovább- fogalmam sincs. Ahogy a filmekben lenni szokott, az utolsó mozgójárda végén egy takarító egy hatalmas állvánnyal állta el az utat, de szerencsére az alkalmazott gyorsan félrehúzta. Egy újabb liftnél a takarítóval együtt szálltam be, aki azonnal elindította, így a kolléganőm lemaradt. Fogalmam sem volt, merre megy a lift, fel vagy le, de bíztam benne, hogy gyorsan utolér. Amikor kiléptem, egy tábla fogadott: a kapu innen még 16-18 perc. Ekkor már legalább negyedórával a gép hivatalos indulása után jártunk, és kiírva se láttam már az indulási táblára….

Megérkezni egyedül: a győzelem keserédes íze és a megkönnyebbülés pillanata?

Futottam tovább, mint egy őrült. Az üvegablakon keresztül láttam, ahogy egy Lufthansa gép elindul. „Itt hagytak” – villant át az agyamon. De a testem ösztönösen vitt tovább. A folyosó végén mozgást láttam. Integettek. „Menjek, menjek!” – kiabálták. Odarohantam, levegőt alig kaptam. Megvártak. Negyven perccel voltunk az indulási időn túl. Két stewardess fogadott. Az egyik gratulált, hogy szuper időt futottam 😀   „Hol van a másik?” – kérdezte a hölgy. Mondtam, hogy egy lifttel lemaradt. Próbálták beolvasni a beszállókártyámat, de már pirosan villogott. Közben észre sem vettem, hogy jött egy SMS: átraktak a másnap déli gépre, mert „lekéstem” ezt.

Rádiózás, tanakodás, majd megjelent a pilóta. Zöld utat kaptam, közben a kolléganőm hívogattam, de nem volt kapcsolható. Elfelejtettem, hogy útközben lemerült a privát mobilja. Elkezdtem visszafelé futni és kiabálni a kolléganőm nevét, de sehol senki. Végül felszállítottak a gépre. A helyemen már ültek, a bőröndömnek sem volt hely. Végül találtak egy ülést a folyosó mellett, a bőröndöt a lábamhoz tették, a hátizsák a nyakamban volt. Próbáltam kikeresni a kolléganőm számát céges rendszerben és hívni. Végre elértem. Sírt. Azt mondták neki, elment a gép, nem szállhat fel. „De hiszen itt ülök a gépen és veled beszélek! Nem indultunk el.” – mondtam neki. Egy ideig próbáltam leszállni, de végül rám szóltak, hogy maradjak már nyugton és kapcsoljam ki a telefont, indulunk. Teljesen kikészültem. Remegtem az idegtől. A kolléganőm ott maradt, én pedig elindultam. Pár perccel később írt, hogy egy sorban áll, kapott taxi- és szállásutalványt, és átrakták a reggeli gépre. Ezután kikapcsoltam a telefont. Elindultunk. A sors valamiért azt akarta, hogy külön jöjjünk haza.

De hol van ebben a történetben a reziliencia, és miért mondják, hogy „én ilyen vagyok”?

Amikor itthon elmeséltem a történetet, az egyik kollégám azt mondta: „Ja, hát veled mindig történik valami. Te vonzod ezeket a helyzeteket, mert könnyen átlépsz rajtuk.” És pontosan itt érkezünk el a lényeghez. Nem arról van szó, hogy „vonzom” a káoszt. Hanem arról, hogy az évek során, talán a sok hasonló helyzet által edződve, kifejlesztettem egyfajta mentális rugalmasságot. Ez a reziliencia. Ez nem egy velem született szupererő, hanem egy tanult képesség, a pszichológiai immunrendszerünk. Az a képesség, hogy a stressz, a trauma vagy a kudarc után képesek vagyunk visszanyerni az eredeti állapotunkat, sőt, akár fejlődni is általa.

Hol volt a reziliencia ebben a történetben? Ott volt, amikor az első terv dugába dőlése után nem omlottam össze, hanem azonnal alternatívát kerestem (felszállás a másik vonatra). Ott volt, amikor a stratégia másodpercenként változott, és képes voltam rugalmasan alkalmazkodni (lerohanni a vonatról, átpakolni a táskákat). Ott volt a hisztérikus nevetésben, ami egy ösztönös érzelemszabályozási technika volt. Ott volt abban, hogy a fizikai fájdalmat és kimerültséget figyelmen kívül hagyva a célra fókuszáltam. És ott volt abban is, hogy a kudarc után (a kolléganőm lemaradt) is képes voltam a megoldásra koncentrálni és kommunikálni. A reziliencia nem a problémák elkerülését jelenti, hanem a velük való hatékony megküzdést. Az a belső hang, ami azt mondja: „Oké, ez most rossz. Mi a következő lépés?”

A mentális egészség napján talán ez a legfontosabb üzenet. A stressz, a kudarc és a káosz az élet elkerülhetetlen részei. Nem tudjuk őket kiiktatni. De fejleszthetjük magunkban a rezilienciát: a rugalmasságot, a problémamegoldó képességet, az optimizmust és az érzelmi tudatosságot. Hogy amikor az élet egy maratoni futásra kényszerít minket egy reptéren keresztül, ne a pálya szélén maradjunk zokogva, hanem fussunk, ameddig csak tudunk. Mert néha, a legutolsó pillanatban, valaki integetni fog a folyosó végén.