Január 5., az első hétfő. Újraindul a mókuskerék. Reggel indulás: a gyerek suliba, a felnőtt munkába, délután rohanás edzésre, este tanulás, készülés a következő napra. Leegyszerűsítve így néz ki a nap – és valahol közben felmerül az első edzéseken a szokásos kérdés: kinek mi a célja idén? Mit szeretne elérni?

Mielőtt azonban új célokat tűznénk ki, érdemes visszanézni: a tavalyiakból mi valósult meg? Ha sikerült, nyugodtan veregessük meg a gyerek vállát – és a sajátunkat is. Ha nem, akkor nem önostorozás kell, hanem egy őszinte kis gondolkodás: miért nem jött össze? Hol csúszott el a dolog?

Az elmúlt napokban a csapból is az újévi fogadalmak és célkitűzések folynak: hogyan kell „jó” célokat felállítani, hogyan kell „jól” kitűzni őket. Minden évben ez megy, mégis az embereknek nagyjából csak 19%-a éri el azt, amit kitűzött magának. Miért?

Sport coachként, mentáltrénerként főként kamaszokkal dolgozom, és azt látom, hogy sokszor mondjuk a fiatal sportolóknak: „legyenek SMART céljaid”, „fogalmazd meg okosan a célkitűzéseidet”, vagy idézzük, hogy „a kutatások szerint így és így kell célt felállítani”. Kívülről ez nagyon profin hangzik, de a legtöbb 14–19 éves fejében nagyjából így fordítódik le: „még egy okoskodó felnőtt marhaság, amit túl kell élni”. A „specifikus, mérhető, elérhető, releváns, időhöz kötött” szavak között könnyű elveszni, és közben pont az a lényeg nem jut el hozzájuk, hogy mit is kéne konkrétan csinálniuk holnap edzésen.

A kamaszok többsége nem elméleti fogalmakban gondolkodik, hanem konkrét érzésekben és helyzetekben: „félek, hogy nem férek be a keretbe”, „utálom, hogy mindig rám szólnak, hogy nem futok eleget”, „jó lenne, ha nem halnék meg a meccs végére”. Ha mi ilyenkor arról kezdünk beszélni, hogy „a célkitűzés elmélete szerint az önszabályozás…”, akkor két külön világ kezd futni egymás mellett: az egyikben a tudományos szavak, a másikban a gyerek valósága, és a kettő nem találkozik. Ezért van az, hogy hiába beszélünk SMART célokról és motivációról, a gyerek végül mégsem tud magának működő, saját, érthető célrendszert kialakítani.

Ahhoz, hogy egy kamasz is megértse és használni tudja ezeket a dolgokat, le kell fordítanunk a tudományt hétköznapi sportnyelvre. Nézzük végig néhány erről szóló kutatást úgy, mintha edzőként vagy szülőként egy öltözőben, edzés után beszélgetnénk róla a gyermekkel.

Ajzen „tervezett viselkedés elmélete” például bonyolultan hangzik, pedig a lényege nagyon egyszerű: miért csinálsz meg valamit, és miért nem? Legyen szó sportról, tanulásról, diétáról vagy arról, hogy időben lefekszel‑e. A kutatások szerint három tényezőn múlik leginkább.

Az első az, hogy mit gondolsz magáról a dologról: szereted, értelmét látod, vagy csak nyűg? Egy fiatal ezt így mondaná: „Szeretek edzésre járni, mert érzem, hogy fejlődök” – vagy épp: „Utálom a futóedzést, semmi értelme, csak szívatás.”

A második az, hogy mit érzel, mások mit várnak tőled: az edző számít rád, a csapattársak elvárják, hogy ott legyél, anya szerint inkább tanulnod kéne. Ez az, amit a pszichológusok „szubjektív normának” hívnak, de valójában arról szól, hogy kinek a hangja zúg a fejedben, amikor döntened kell, mész‑e edzésre.

A harmadik, hogy mennyire érzed, hogy rajtad áll a dolog: meg tudod oldani, hogy odaérj, van hozzá erőd, időd, eszközöd, vagy azt érzed: „úgyis közbejön valami, nem rajtam múlik”.

Ajzen azt mondja, ez a három együtt nagyjából megjósolja, lesz‑e benned valódi szándék arra, hogy megtegyél valamit – például hogy tényleg elmenj arra az edzésre. Ha a szándék megvan, és még azt is érzed, hogy tényleg tudsz hatni a helyzetre, akkor jó eséllyel tényleg meg is teszed (Ajzen, 1985, 1987). Ő így fogalmaz: „Intentions to perform behaviors of different kinds can be predicted with high accuracy from attitudes toward the behavior, subjective norms, and perceived behavioral control; and these intentions, together with perceptions of behavioral control, account for considerable variance in actual behavior.” (Magyarul: elég pontosan meg lehet jósolni, hogy mit szándékozunk megtenni abból, hogy mit gondolunk az adott dologról, mit érzünk, mások mit várnak tőlünk, és mennyire hisszük, hogy rajtunk áll; és ezek a szándékok, együtt azzal, hogyan éljük meg a kontrollt, a viselkedésünk jó nagy részét megmagyarázzák.)

Azaz, ha egy gyerek utál egy bizonyos edzéstípust, úgy érzi, hogy csak mások miatt jár, és azt gondolja, hogy amúgy sem tud érdemben változtatni a helyzetén, akkor teljesen mindegy, milyen „szép” célokat írunk neki papírra, hosszú távon nem fog működni. Ha viszont érti, miért csinálja, érzi, hogy van beleszólása, és az elvárásokat inkább támogatásnak, mint nyomásnak éli meg, sokkal stabilabb lesz a motivációja.

Locke és Latham célkitűzés-elmélete is ijesztően tud hangzani, pedig a motorháztető alatt valami nagyon emberi dolog van: a jó cél nem duma, hanem iránytű. Ők azt hangsúlyozzák, hogy a ködös mondatok – „jobb akarok lenni”, „többet fogok edzeni” – alig érnek valamit. Sokkal jobban működnek azok a célok, amelyek konkrétak, mérhetők, nehezek, de elérhetők, és van hozzájuk határidő. Nem az a cél tehát, hogy a gyerek SMART-ot tudjon betűzni, hanem az, hogy olyan mondatokat tudjon mondani, mint: „Három hónap múlva 10 másodperccel jobb időt akarok futni 1000 méteren.” „A szezon végére szeretném, ha legalább minden második meccsen pályára kerülök.” „Egy hónap múlva szeretném végig bírni a meccset anélkül, hogy teljesen kifulladok.”

Locke és Latham (1990a) eredetileg szervezetekről, munkahelyekről írtak, de maguk is kiemelik, hogy a célokat az emberek önmenedzselésre használhatják: „Emphasis is given to ways that people can use goals as a self-management technique.” (Vagyis: a hangsúly azon van, hogyan tudják az emberek a célokat önirányításra használni.) Sportolóként ez azt jelenti, hogy a cél nem az edző vagy a szülő kis papírja, hanem a saját térképed: segít dönteni, hogy ma bemenj‑e az edzésre, hogy megegyél‑e még egy hamburgert este, hogy lefeküdj‑e időben. Szülőként pedig az a különbség egy leterhelő és egy támogató hozzáállás között, hogy nem azt mondod: „Legyél a legjobb!”, hanem azt kérdezed: „Te mit szeretnél elérni a következő két‑három hónapban? Mit tudsz ezért te megtenni, és miben segítsek én?”

És itt jön be egy harmadik nagyon izgalmas szál: kinek mondod el a céljaidat. Gyakori tanács, hogy „mondd el másoknak, akkor majd tartod magad hozzá”, de a kutatások szerint ez nem ennyire egyszerű. Klein és munkatársai (2020) pont ezt nézték meg. A cikkük címe: „When goals are known: The effects of audience relative status on goal commitment and performance”, vagyis arról szól, mi történik, ha a céljaidat valaki más is tudja, és milyen szerepe van annak, hogy az a valaki milyen státuszú a szemedben. Négy különböző kutatást végeztek, és azt találták: „Results are highly consistent, supportive of our hypotheses, and demonstrate that it matters to whom goals are made known.” (Magyarul: az eredmények nagyon következetesek, alátámasztják, amit feltételeztek, és megmutatják, hogy tényleg számít, kinek mondjuk el a célokat.)

A legfontosabb felismerésük az volt, hogy ha a célodat olyan valakinek mondod el, akire felnézel, akit nálad „feljebb valónak” érzel – edzőnek, idősebb, tapasztaltabb csapattársnak, tanárnak, példaképnek –, akkor nagyobb eséllyel tartod magad hozzá, és jobban fogsz teljesíteni. Ők ezt így fogalmazzák meg: „the perceived relative status of the goal audience is positively related to goal commitment, and downstream performance, via evaluation apprehension.” (Vagyis: annak, akinek elmondod a célod, az általad észlelt magasabb státusza pozitívan összefügg azzal, mennyire köteleződsz el a cél mellett és milyen lesz a teljesítményed, mégpedig azon keresztül, hogy egy kicsit tartasz attól, hogyan értékel majd.) Ez a kis „félsz” nem feltétlenül rossz – inkább egészséges felelősségérzet: „Most már tud róla, nem akarok üresen beszélni.”

A szerzők szerint ezek az eredmények segítenek megérteni, „when and how it is beneficial to make goals known to others, provide a greater understanding of social influences on self-regulation, and yield implications for performance management practices…” (magyarul: mikor és hogyan érdemes a célokat másokkal megosztani, hogyan hatnak a társas kapcsolatok az önszabályozásra, és mit érdemes ebből átvenni a teljesítményt, motivációt támogató gyakorlatokba). Gyakorlatban ez azt jelenti, hogy nem az a lényeg, hogy „mindenkinek” elmondja‑e a gyerek a célját, hanem az, hogy legyen 1–2 ember, akinek a szava, véleménye jelent neki valamit. Ha egy fiatal sportoló konkrét, érthető célt fogalmaz meg, elmondja egy általa tisztelt edzőnek vagy idősebb játékosnak, és megállapodnak abban, hogy időnként ránéznek együtt, hol tart, akkor máris összeért a tudomány és a valóság: van cél, van hozzá belső kapcsolódás, van külső elköteleződés, és van rendszeres visszajelzés.

Ha mindezt összerakjuk, látszik, miért nem működik az, ha csak annyit mondunk egy kamasznak: „Legyenek SMART céljaid.” Ahelyett, hogy betűszavakat magyarázunk, sokkal hatékonyabb, ha arról beszélgetünk vele, ő mit gondol a sportról, mitől fél, mit szeretne, hogyan látja saját magát, és ebből együtt gyúrunk egy‑két konkrét, mérhető, időhöz kötött célt, amit el is mond valakinek, akire felnéz. Így nem egy iskolás feladat lesz a célkitűzés, hanem egy saját, élő projekt – amiben egyszerre érti a 15 éves gyerek, az edző és a sportszülő is, hogy miről van szó, és mit kell tenni holnap edzésen.